Mezey Artur (Elemér) festőművész
(1907 – 1987)
Mezey Artur azok közé a művészek közé tartozott, akik az első világháborút követő összeomlás, a trianoni békediktátum utáni elszigeteltség, a gazdasági válságot követő lassú kibontakozás évei alatt és azt követően választották hivatásukat. Elfogadták a kor kínálta lehetőségeket és ki jobban vagy kevésbé követte az akkori kultúrpolitikai elvárásokat. Fiatalok voltak és a művészi pályát illetően tele energiával, elképzelésekkel és reményekkel. Az akkori Olasz Állam ösztöndíja számukra Rómát, Firenzét, Velencét, a kulturális kincsekkel, műemlékekkel teli napfényes Itáliát jelentette. Előttük egy nagy generáció, a „Nagybányaiak” és a Párizst megjártak, új irányzatok elkötelezettjei.
Nem volt sok választás, dolgozni kellett és felmutatni az „oroszlánkörmöket”, betörni a kiállító termekbe, tárlatokra. A politika sokuktól távol állt, a világégést követően mégis megbélyegezettek lettek, a „Horthy korszak kiszolgálói”. Közülük sokat a II. világháború után elhallgattattak, elhallgattak, a pályáról osztály alapon kiszorítottak, munkásságukat, műveiket csak a rendszerváltás utáni évtizedekben fedezték fel újra, csak akkor lehetett megismerni művészetüket. A művészeti lexikonok sok esetben csak a művész születési és halálozási évszámára szorítkoznak. Napjainkban az is előfordul, bár Mezey Arturtól fél tucat kép van a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában, de sem a képei, sem a neve nem lelhető fel a Galéria művészeket és alkotásaikat nyilvántartó névsorában. A magukat előtérbe tolók szerint Mezey Artur neve ott nem szerepelhet, mert még napjainkban is eldöntheti akár egyetlen személy „tudományos alapon”, hogy a Magyar Nemzeti Galéria honlapján, csak az ő ízlésének megfelelő „legkiemelkedőbbnek vélt alkotók” nevei legyenek a nyilvánosság, a művészetkedvelő közönség részére hozzáférhetőek. Korábban osztályalapon törtek félbe művészi pályákat, napjainkban a magukat „szakmának” kinevezők gyakorolják a kirekesztést, miközben másság-tiszteletről, toleranciáról szónokolnak.
A tárlatokról, kiállító termekből elűzték, lelkileg tönkretették, de amíg kiállíthatott 1929- 1952 között, festészetével jelentősen hozzájárult a XX. századi magyarországi festészethez. Megtörni végleg nem tudták, magán megbízások mellett az általa készített művészi sebészeti, műtéttani könyv illusztrációival, kiemelkedő anatómiai ismereteivel, több évtizeden keresztül jelentősen hozzájárult a hazai és külföldi humán- és állatorvos képzéshez.
A mai kirekesztők miatt, az Internet nyilvánosságát segítségül véve szeretném megismertetni a képzőművészet iránt érdeklődőket egy sokoldalúan képzett művész alkotásaival, munkásságával és életével. Úgy vélem a hozzáférhetőség és a nyilvánosság döntse el, ki és kik érdemesek még a műértő közönség figyelmére.
Mezey Artur (Elemér) festőművész 1907. január 27-én született Gyöngyösön, Mezey Artur Béla K.u.K., majd Magyar Királyi honvédtiszt és Horkits Katalin házasságából. Édesapja szolgálati feladatai miatt 1912-évben a család Bécsbe költözött, iskoláit itt végzi, ahol hamar felfigyelnek kiemelkedő rajztudására.
1922-től 1925-ig a Bécsi Grafikai Főiskolát (Graphische Lehr- und Versuchsanstalt (Bundesanstalt) – Wien) végzi, majd hazajön és 1927-1933 között a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán tanul mestere, Glatz Oszkár tanítványaként. A legképzettebb művészek egyike, imponáló rajztudással.
Fiatalon azonnal megjelenik műveivel tárlatokon, kiállításokon, felfigyelnek képeire.
1933-ban olasz állami ösztöndíjat kap – államközi szerződés alapján – így Rómában a Collegium Hungaricumban folytatja tanulmányait Ferruccio Ferrazzi professzornál, freskó szakon sajátította el mindazt, ami a dekoratív festészet alapismereteit magába foglalja. Ilyen irányú megbízása itthon nem volt, csak egyszer, amikor „négerként” a Sztálinváros-i (Dunaújváros) vasmű bejáratát díszítő freskót készítette.
Az ösztöndíjas évek után mindig részt vett a Műcsarnok tavaszi és téli tárlatain, kiállít Sopronban, Budapesten az Ernst Múzeumban, a Nemzeti Szalonban 1932-52 között többször is, a Szépművészeti Múzeum „Székelyföldi ösztöndíjasok kiállításá”-n (1943). De láthatók alkotásai a Velencei Biennálé-n 1938/40-ben, Varsóban a Magyar Képzőművészeti Kiállításon 1939-ben, majd Kolozsvárott 1944-ben s utoljára a Műcsarnokban (1952).
Önálló kiállítása idehaza nem volt. Az esztergomi Keresztény Múzeumban a P. Szűcs Júlia által rendezett kiállításon szerepelt „Angyali üdvözlet” című alkotásával (1985). Már halála után ugyanezen festményével Rómában a Magyar Akadémián (2000), valamint Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban (2001) a „Krisztus-ábrázolások a XIX-XX. századi magyar képzőművészetben” című kiállításon – teljesség igénye nélkül – Markó Károly, Fadrusz János, Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Domanovszky Endre, Molnár C. Pál, Madarassy Walter, Kondor Béla és mások alkotásaival együtt. E két utóbbi tárlat rendezője Szatmári Gizella volt.
Művészete korai korszakára a neoklasszikus figurális kompozíciók, vonalkultúra, vonalritmus és színharmónia jellemző. Portréinál nem a tetszetős kivitelre törekszik, hanem az ábrázolt személy lelki karakterét ábrázolja.
1939-ben megnősül, házasságot köt Zwierina Ilona matematika-fizika szakos középiskolai tanárnővel, ekkor költöznek a tisztviselőtelepi Héderváry (jelenleg Benyovszky) utca 41/a alatti lakásukba, ahol haláláig lakik és alkot. Házasságukból két gyermek született, Ilona Mária (1942) és Artur (László) (1944).
Az első karácsony feleségével, Zwierina Ilonával
1941/42 években „Székelyföldi ösztöndíjban” részesül, a szabadban sokat és gyorsan fest, hazatérte után tájképei oldottabbak, színesebbek lettek, bátrabb, laza ecsetkezeléssel. Későbbi képeinél ez az oldottság még fokozódott.
1936-ban Jellinek Gida emlékdíjjal tüntetik ki, majd a Ferenc József díj dicsérete, Ferenc József díj kitüntető elismerése következik. 1941-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Társaság művésztagjai sorába választja, meghívott tagja a Magyar Arcképfestők Társulatának, valamint tagja a Benczúr Társaságnak.
Katona nem volt. 1945. januárjában szovjet katonák Budapestről elhurcolják, gyalog hajtják Szolnokig, nincs barakk, az éjszakákat a foglyok a havon, a szabad ég alatt töltik. Aki reggel nem tud felkelni, szuronnyal ledöfik. Szolnokon bevagonírozzák, zsúfolásig töltött marhavagonban többnapi utazás után érkezik a romániai Focşani-ba, a táborban vérhas tizedeli a foglyokat.
A kényszermunkatáborból, a Szovjetunióból 44 kilósan, csont-soványan érkezik haza. Lassú felépülése után a MÁVAG-gyárban segédmunkás, majd díszletfestő. A gyárban 1947- ben Loósz József szobrászművésszel megalakít egy képzőművész kört, ahol rajzot, festést oktat, és amelynek még tíz évig vezetője. Ekkor festi a „Gőzkalapács” és a „Pecázók” című alkotását, mindkettőt az állam megvásárolta. Sokat dolgozik, kiállít a tavaszi, téli tárlatokon. A háború utáni években a többi művészhez hasonlóan nehéz időszakot él át, iparos-iskolában tanít rajzot, ábrázoló geometriát. A család megélhetését, vásznak, festékek, keretek vásárlását szerény jövedelme és felesége tanári fizetése biztosítja.
A kékcédulás választásokat követő kommunista hatalom átvétel újabb megpróbáltatást hoz.
1948-ban édesapjának – az embermentő, az üldöztetés alatt több családot segítő, bujtató –, 1932-ben nyugállományba vonult M. Kir. Honvédelmi Minisztérium Számvevőségi aligazgatójának nyugdíját elveszik. Öreg szülei jövedelem nélkül maradtak, kérelmükre, hogy akkor ezután miből éljenek, elvtársi válasz érkezik: „maguk már eleget éltek!” A hetvenkét éves öregember ezután haláláig segédmunkásként tartja el magát és feleségét.
1951-ben szülei kényszerlakhelyre, Konyárra történő kitelepítési határozatot kapnak. Lakásukba, bútoraik közé egy „elvtárs” költözik. Az utolsó pillanatban az ÁVH-n igazolják édesapja háború alatti mentőakcióit, így maradhatnak Budapesten, de a nyugdíjat és a lakást a szülei nem kapják vissza. A művész magához veszi az öreg, nincstelen szülőket és felesége tanári fizetéséből immár heten próbálnak megélni. A festővászon, a festék, a képkeret beszerzése megoldhatatlan feladatnak látszik.
Utolsó kétségbeesett próbálkozása kiállító művészként a Műcsarnok tavaszi tárlatán a Magyar-Szovjet Baráti Társaság képzőművészeti pályázatán szereplő 1952-ben festett nagyméretű vászna „Obraszcov mester magyar gyerekek között” című alkotása. A művel második díjat nyer, de a képet a közönség nem láthatja. A megnyitó után a képet leakasztják, eltávolítják, a bejárattal szemben kiállított alkotás helyén csak „A Román Köztársaság részére megvásárolva” felirat olvasható. Ezután minden képét a berendezkedett kommunista hatalom képviselői – „a szakmaiságra hivatkozó és kisajátító szűk kör” – indoklás nélkül kizsűrizi. Megfagy körülötte a levegő, lelkileg összeomlik, többé nem állít ki, nem küld be képet hazai kiállításokra.
1954-ben kényszerűségből, hogy szüleit és családját eltartsa, néhány művésztársával megalapította a „Szemléltető Oktatás Képzőművészeti Alkotóközösség”-et. Főleg grafikai munkákat végez, iskolai szemléltető eszközöket, táblákat készít. A grafikai munka mellett az Orvostudományi Egyetem, valamint az Állatorvosi Főiskola részére közel húsz éven át, nagyméretű anatómiai, műtéttani, a hallgatókat oktató vásznakat fest és anatómiát tanul.
1956-ban a forradalom alatt a Bécsben élő, volt grafikai főiskolás barátai hívják, fűtött lakással várják, de nem hagyja el az országot.
1958-ban a Nemzeti Színház bemutatja Miroslav Krleža „A Glembay ház” című drámáját Bojan Stupica rendezésében, briliáns szereposztásban: Glembay Ignác – Major Tamás, felesége, Castelli báróné – Tőkés Anna, Glembay Leone – Lukács Margit, Fabrizy-Glembay – Somló István, Dr. jur. Fabrizy-Glembay Puba – Kálmán György, Silberbrandt Alajos – Básti Lajos, Dr. Altmann – Apáthy Imre. Egy hét alatt a szereplők portréit különböző mesterek stílusában, az adott kor kosztümjeiben úgy kell megfesteni, olyan méretben, hogy a nézőtérről felismerhetőek legyenek. A feladatra a kor nagyjai nem vállalkoznak. A színház a Képzőművészeti Főiskola rektorától, Domanovszky Endrétől kér segítséget. A rektor úr tanácsolja, keressék meg volt évfolyamtársát, Mezey Arturt, mert ily rövid idő alatt más-más mester modorában, hét portrét, különböző korabeli ruhákban, ha elvállalja, ismeretei szerint csak ő képes megfesteni. A megbízást Mezey Artur elfogadta, a portrék határidőre mindenki megelégedettségére elkészültek; a rendező Bojan Stupica el volt ragadtatva.
A művész örült a megbízásnak, örült, hogy megcsillanthatta mesterségbeli tudását és remélte, a bravúros teljesítmény ismét megnyitja számára a kiállításokon, tárlatokon való részvétel lehetőségét. Azt beszélik, hogy a portrék a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületének felrobbantása előtt a kelléktárból kétes körülmények között eltűntek és látni vélték azokat, családi szalonok falait díszítve.
A siker nem maradt el, a művész útlevelet kapott és rövid látogatást tett Ausztriában. Hazaérkezése után a hatalom képviseletében megkeresték és sajnálkoztak a korábbi „adminisztratív” intézkedések miatt. Majd közölték, hogy tudják, beszéli a német és osztrák nyelvjárásokat az irodalmi német mellett, kaphat ismét útlevelet és bárhol felállíthatja a festőállványát, ”csak egy kérésük lenne, hogy ott közben meg kellene figyelni pár dolgot”. Az elutasítás, bár udvarias volt, csalódást okozott a felkérőknek, így ezután hosszú ideig ismét csak magának festett, egy-egy magán megbízású portré kivételével.
A megélhetést ismét az alkotóközösség jelentette, míg korábbi anatómiai és műtéttani munkáira felfigyelt Dr. Nagy Dénes orvos-professzor és felkérte a „Röntgenanatómia” (1959) és „Mellkas-sebészet”(1962) orvostudományi könyveinek illusztrálására. A sebészeti eljárások fényképi megjelenítése a hajszáleres vérzés és a testszövetek csillogása miatt szinte lehetetlen. Az anatómiai ismeretek mellett, a patológián vázlatokat készít, mely után a műtéti fogásokat 1x1 méteres akvarell festményeken ábrázolja. A festmények fényképezése és kicsinyítése után már alkalmasak voltak a nyomdában a készülő anatómiai, műtéttani könyvek illusztrálására. A könyvek angol, német és orosz nyelven is megjelentek. A könyvek illusztrációit értékelve Dr. Schade amsterdami holland orvos professzor 1973-ban meghívta munkatársának. 1973-tól 1976-ig Hollandiában dolgozott, szabadidejében Amsterdam, Hága múzeumait látogatta és ismét festeni kezdett. Képeivel Alkmaar, Amsterdam, Haarlem galériáiban találkozhattak az érdeklődők, de számos portré megbízást kapott Németországból is.
Hazatérve tájképeket festett, vásznaira a gazdag színvilág, a magabiztos ecsetkezelés jellemző, gyorsan fest, megragadva és visszatükrözve a pillanat hangulatát. Párszor még Bécsbe utazik portré megbízásokat teljesítve, olaszországi és ausztriai kirándulásain akvarelleket fest. Szívesen tartózkodik és fest fia szigligeti házában, de egészsége megromlik, egyszerre már csak pár napot tölt ott. A nyolcvanas évek közepétől a biztonságot orvos lánya Dr. Mezey Ilona, veje Dr. Benoist György és a családi barátja Dr. Várkonyi Ákos közelsége jelentik, nem mozdul ki Budapestről. 1987. június 4-én éri a halál Budapesten. Sírja az óbudai temető 13 parcellájában található, anyósa, szülei és 2003-ban elhunyt felesége közös nyughelyén.
Jelentősebb alkotásai:
- „Piros ruhás nő”(1929) Fővárosi Képtár
- „Angyali üdvözlet”(1933) Magyar Nemzeti Galéria
- „Női akt”(1934) magántulajdon
- „Okos és balga szüzek (1935) magántulajdon
- „Emmauszi vacsora”(1935) magántulajdon
- „Dal” magántulajdon
- „Önarckép” (Róma, 1935) Fővárosi Képtár
- „Olvasó nő” (1937) magántulajdon
- „Berti von Berndt portréja” magántulajdon (Bécs)
- „Női portré tükörrel”(1938) magántulajdon
- „Sírbatétel” (1939) magántulajdon
- „Jószágfürösztés” (1941) állami vásárlás
- „Gyergyói havasok (1941) állami vásárlás
- „Parajdi táj” (1941) állami vásárlás
- „Csiki vásár” (1941) állami vásárlás
- „Az Egri Püspökség alapítása” (1944) Eger város tulajdona
- „Szt. István és Aba Sámuel törvényt ül” (1944) Heves megye tulajdona
- „Obraszcov mester gyermekek között” (1952) állami vásárlás
- „Budapesti látkép” magántulajdon
- „Balaton” (sorozat) magántulajdon
Személyével, munkásságával kapcsolatos kiadványok, könyvek:
- Arte Cristiana (1938)
- Lóránt László: Paletta (1942)
- Dr. Pipics Zoltán: 100 magyar festő (1943)
- Művészeti lexikon (Akadémia kiadó, 1967)
- P. Szűcs Júlia: Római iskola (1983)
- Szatmári Gizella „Ecce homo” (Róma, 2000)
- Szatmári Gizella: Krisztus-ábrázolások a XIX-XX. századi magyar képzőművészetben (Szeged, 2001)
- Murádin Jenő: Székelyföldi ösztöndíjasok (2012)
Szigliget, 2017.
Mezey Artur (László)
Galéria
Ecce Homo
- Ecce Homo - Dr.Rockenbauer Zoltán miniszter úr levele (Rómában rendezett kiállítás 2000)
- Ecce Homo 2001 2
- Ecce Homo 2001 3
- Ecce Homo 2001 1
- Ecce Homo 2000 2
Szüleinek kitelepitési határozatai, dokumentumai
Édesapja embermentő tevékenységének dokumentumai.
Székelyföldi ösztöndíjasok
Magyar Nemzeti Galéria
Háború előtti újságok
- Soproni Hírlap (1929.08.31.)
- Soproni Hírlap (1929.09.01.)
- Magyarság (1932.12.18.)
- Nemzeti Újság (1933.09.10.)
- Pester Lloyd (1933.09.10.)
- Pesti Hírlap (1933.09.10.)
- B H (1934.11.25.)
- Pesti Hírlap (1936.01.14.)
- Új Magyarság (1936.05.05.)
- Pesti Hírlap (1937.04.30.)
- Pesti Hírlap (1938.06.03.)
- XX (1941.10.30.)
- Szabad Nép (1948.06.15.)
- Magyar Nemzet (1983.07.16.)
- Fiatal művészek a Műcsarnokban
- Képzőművészeti Főiskolai kiállítás
- Új Magyarság
Levelek
- 1_19xx Magyar Nemzeti Múzeum
- 2_1934 Államtitkári levél
- 1933 ösztöndíjtanács értesítése
- 1934 Olasz ösztöndíj értesítés_igazolvány
- 1935 Rajztanítói oklevél
- 1936 Jellinek Gida emlékdíj
- 1936 Oklevél_képzőműv főisk
- 1937 fizetési jegyzék
- 1937 MA ajánlás
- 1938 Arte Cristiana
- 1938 Az 'Önarckép' megvétele
- 1938 Fővárosi dícséret
- 1938 Hatósági bizonyítvány
- 1939 Pálinkás László lapja_felkérés
- 1939 Pályázási felhívás Olaszország
- 1940 Takácsfilm_gyakornoki igazolás 1
- 1940 Takácsfilm_gyakornoki igazolás 2
- 1941 Képzőművszeti Társulat tagság
- 1941 Székelyföldi ösztöndíj
- 1942 Székelyföldi ösztöndíj
- 1944 Eger levél 3
- 1944 Eger_boríték
- 1944 Eger_közgyűlés határozat 1
- 1944 Eger_közgyűlési határozat 2
- 1944 Kolozsvári kiállítás (katalógus-részlet)
- 1944 Kolozsvári kiállítás
- 1944 Parajdi táj megvásárlása
- 1960 Szerződés_restaurálás
- Abgangs Zeugnis
Zárszó
Az elszenvedett kényszermunkáért, kitelepítésért, az elveszett ingatlanokért ingóságokért a család sokaktól eltérően nem élt a kárpótlás lehetőségével. Hisszük, hogy anyagiakkal az elvett vagy megkeserített életet, kényszermunkát, megaláztatást, vagyonvesztést meg nem történtté tenni nem lehet.